Van mitől tartanunk? A Tudást a nyugat már odavitte. Megtanulták, alkalmazzák, önállóan fejlődnek. 

Van mitől tartanunk!

Számomra is egy kicsit erősnek tűnik, de ki fogom próbálni. Chant!

Célja: csapatszellem erősítése egy nagy kiabálással :-D A Lean sensei azt tanácsolja, hogy minden megbeszélést így nyissunk vagy zárjunk.

Én azért óvatosságra intek mindenkit, nehogy a frászt hozzuk a szomszédra.

Alig hittem el amikor olvastam.
Indiában az egyik legnagyobb autógyárat (Suzuki Maruti) bezárták néhány napra szabotázs sorozat miatt. A japán vezetés úgy döntött, inkább bezárja és csak azokat a dolgozókat engedik be akik aláírnak egy minőség vállalási nyilatkozatot - "good conduct".

A hírek szerint minőségi hibákkal szabotálták a két műszakban, napi 1200 gépkocsit összeszerelő üzemet.  A hibák az ajtókon és karosszérián jelentek meg, melyek szabotázsra utaltak.

Az üzemben folyamatos elégedetlenség oka a munkakörülmények és a bérezés. Nem először fordult elő ilyen, a nyilatkozó vezető szerint valószínű nem is utoljára.

http://www.industryweek.com/articles/indias_maruti_suzuki_to_resume_production_25466.aspx

Japánban a Meiji-korszak óta jelen van a világ más tájairól származó, a technika, szervezés, pedagógia stb. terén elért, a gazdasági fejlõdés szempontjából ígéretesnek látszó új eredmények lehetõ leggyorsabb átvételére irányuló igyekezet. Ugyanakkor legalább ennyire fontos az a tudatos törekvés, hogy ez az átvétel nem akármilyen, hanem a japán társadalmi viszonyoknak megfelelõ legyen, hogy miközben az átvett technikák és eljárásmódok elõsegítik a pragmatikus fejlesztési célkitûzések megvalósulását, a lehetõ legkevésbé bolygassák meg a japán társadalom hagyományos viszonyait. Ennek természetesen egyaránt lehet pozitív és negatív olvasata: egyfelõl, ez az attitûd megóv a mindenkori helyzettel számot nem vetõ, mechanikus másolástól, és tudatos, koncepciózus fejlesztési politikát feltételez, amelyben az állam és a vállalati szféra partnerként mûködik együtt - ebbõl a szempontból a “japán modell”, különösen a kelet-európai laissez faire próbálkozásokkal szemben, tanulságos példaként és hivatkozási pontként tûnik fel. Az is felvethetõ, hogy ezzel az attitûddel nem sikerült-e különös hatékonysággal “megvédeni” a japán társadalmat minden olyan hatástól, minden olyan mozzanatot kilúgozni a nyugatról átvett technikai és társadalmi innovációkból, amelyeket a nyugati, pláne baloldali nézõpontból értékesnek szoktak tartani. (Például érdekes kérdés, hogy a demokratikus politikai formák bevezetése a második világháború után jelentett-e bármiféle tartalmi változást a japán társadalmi-politikai berendezkedésben a megelõzõ korszakhoz képest.)

Ez a kettõsség jelen van a “japán modellnek” abban az alkotóelemében is, amelyrõl ebben a cikkben szó lesz: a japán munkaszervezetben. Ennek az alkotóelemnek nem csak Japán háború utáni felzárkózásában volt nem elhanyagolható szerepe, de épp a vállalati szervezet vonatkozásában elmondható, hogy Japán immár nem az adaptáció nagymestere, hanem maga kényszeríti a nyugati nagyvállalatokat az adaptációra.

A tömegtermelés hagyományos modellje

{noreg}

Az ismertető tovább folytatódik. Megtekintéshez a közösség tagjának kell lenned .
Regisztráció / Belépés
Bejelentkezés után a teljes ismertetőt olvashatod.

{/noreg}

{reg}

Mielõtt rátérnénk a japán munkaszervezetre, az összehasonlítás kedvéért érdemes nagy vonalakban és némileg sarkítva összefoglalni a hagyományos taylori-fordi szervezet lényegét, illetve az arra épülõ munkaügyi kapcsolatok fõ vonásait. A taylorizmus Amerikában a századforduló táján, a tömegtermelés kialakulásával jelent meg. A magas szinten gépesített - így nagyon beruházásigényes - tömegtermelés gazdaságosságának kulcsfontosságú feltétele az anyagok, félkész termékek gyors és egyenletes áramlása, a magas “átbocsátás” volt, ám éppen ezen a ponton jelentettek veszélyt a magasan kvalifikált szakmunkások, akik speciális szaktudásuk révén úgy lassíthatták a termelési folyamatot, úgy foghatták vissza teljesítményüket, hogy a gyárosok, illetve azok mûvezetõi tehetetlenek voltak. A taylorizmus deklarált célja a munkafolyamattal kapcsolatos szaktudásnak a munkástól való elszakítása volt, egyszersmind a munkafolyamat legapróbb részleteiig menõ ellenõrzése a tõkéshez lojális mérnöki-technikusi szakapparátus által. A közvetlen munkafolyamatot illetõen ez merev specializálódást, a munkafolyamatnak mikroszkopikus mozdulatokra való felbontását, a mozdulatok mikéntjének és idõtartamának részletes meghatározását a mérnöki apparátus által és minden kis részmozdulat más-más munkáshoz való telepítését jelentette. Az ideáltipikus taylorizmusban a munkaszervezet a végletekig hierarchikus, a munkás teljesen végrehajtói pozícióba szorul, az önálló kezdeményezés bármiféle lehetõsége nélkül. (A merev specializációt a felsõbb szinteken is végigviszik a funkcionálisan szigorúan tagolt vezetõi hierarchia kiépítésével.) A hatékonyságot teljes egészében a mechanikus rutin adta gyorsaság és - tiszta esetben - a burkolt teljesítmény-visszatartás lehetetlensége biztosítja. A taylorizmus legideálisabb megvalósulása a nevezetes fordi szerelõszalag, ahol a gépi technológiát is a taylori munkaszervezeti elvekkel összhangban alakítják ki.

A taylorizmus, illetve késõbb a fordizmus bevezetésére tett kísérletek azonban heves ellenállást keltettek a munkásság érintett csoportjai körében. Hosszabb távon nem lehetett pusztán a rendõri erõszakra hagyatkozni. A megoldás kiindulópontja a Ford által kezdeményezett magasbér-politika volt, amely egyébként összhangban volt a már Taylor által is hirdetett “magas bér-alacsony költség” elvvel. Késõbb ezen a nyomvonalon formálódott ki az az osztálykompromisszum, amely megint csak sarkítva a következõképpen fest: a munkásság belenyugszik abba, hogy nincsen ellenõrzése a munkafolyamat felett. A munkás a munkafolyamatban jogfosztott, nem aktív résztvevõ, hanem csupán passzív végrehajtó. Ennek “ellentételezéseként” a magas bér-alacsony költség elvének szellemében fizetik, garantálják a (munkáltatóktól független) szakszervezetbe való belépés jogát, törvényileg garantálják a munkáltatók és a szakszervezetek által megkötött kollektív szerzõdés betartását. A munkavállaló bizonyos fokú védelmet élvez az elbocsátással szemben is, és a szakszervezet korlátozhatja a munkáltatót a munkavállalónak az osztályok, részlegek közti mozgatásában is. Végsõ soron illeszkedik ennek a társadalmi kompromisszumnak a vonalához a jóléti újraelosztó intézményeknek és a “keynesiánus” gazdaságpolitikának az az együttese is, amely Amerikában a New Dealtõl, Nyugat-Európában pedig a második világháború végétõl formálódni kezdett, és rányomta bélyegét a világháborút követõ három évtizedre.

A második világháborút követõen Nyugat-Európa viszonylag gyors ütemben importálta a taylori-fordi munkaszervezetet, bár itt a fordizmus nem tett szert olyan fokú hegemóniára, mint az Egyesült Államokban. Jelentõs erõfeszítéseket tett az akkor legkorszerûbbnek számító szervezési elvek adaptációjára Japán is, de itt az átvétel sokkal eredetibb módon ment végbe, és a végeredmény egy olyan “japán modell” lett, amely magában foglalja ugyan a taylorizmust is, de egészében véve jelentõs mértékben különbözik a tömegtermelés hagyományos modelljétõl. Látni fogjuk, hogy a másfajta munkaszervezet egy másfajta osztálykompromisszummal kapcsolódott össze.

A hatvanas évtized végére az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a hagyományos taylori-fordi munkaszervezet válságba került. Ez egyrészt azzal hozható összefüggésbe, hogy a munkások jelentõs része egyre inkább elégedetlen lett a fordizmussal, ami egyre nyíltabb kifejezési formákat öltött. Másrészt a fejlõdés évtizedei alatt fokozatosan fejlõdtek, differenciálódtak a piaci igények, a termékminõséggel és választékkal kapcsolatos elvárásoknak a tömegtermelés hagyományos szervezete - viszonylag csekély rugalmassága miatt - egyre kevésbé tudott megfelelni. A nyugati államoknak pedig egyszeriben azt kellett tapasztalniuk, hogy a hetvenes évek második felére rohamosan felzárkózó japán termelõk épp ez utóbbi problémát jobban tudják kezelni, mint az élenjáró nyugati vállalatok - vagyis jobban tudják követni az igények differenciálódását és fejlõdését. Mára világos, hogy erre azért voltak képesek, mert termelési szervezetük éppen arra volt kihegyezve, amit az új piaci viszonyok mindenekelõtt megköveteltek - a rugalmasságot, a viszonylag nagy és növekvõ választékot, a gyorsabban változó igényeknek megfelelõ gyakoribb termékmodell-váltást, és mindezt a tömegtermelés hatékonyságával párosítva. Vagyis a japán modell létrejötte lényegében a rugalmas tömegtermelés modelljének megszületését jelentette. A nyolcvanas évektõl kezdve Japán nem csak az utolérés egy különösen sikeres modelljét, hanem egy újfajta és a fejlett nyugati országok érdeklõdésére is érdemes termelésszervezési és fejlesztési stratégiát testesített meg, és a japán minta fontos szerepet játszott az utolsó évtized amerikai és nyugat-európai munkaszervezeti fejleményeiben.

{/reg}

Itthon is beszéltek a veszteségekről:

Törekedtek a termelékenység növelésére:

És szem előtt tartották a biztonságot:

A budapesti metróvonalakon az utóbbi évek átlagát tekintve 2 ember veszti életét balesetben.

A japánok megelõzték ezeket a baleseteket egy poka yoke (hibabiztos) megoldással.